"U IME SVIH (PASA) LUTALICA" II nagrada na konkursu "M.Vidaković" u Budimpešti, 2012. godine...

Jedna priča, na pet jezika - "U IME SVIH (PASA) LUTALICA" Snežane Pisarić Milić

U IME SVIH (PASA) LUTALICA (Snežana Pisarić Milić)
A nome di tutti (cani) randagi  (prevod Vesna Ansev)
Az összes hajléktalan (kutya) nevében (prevod Spomenka Evdjenic)
In the name of all stray dogs (prevod Šandor Sabo)
Au nom de tous les chiens errants.  (prevod Deva Hinić)

Dr Dragan Nikodijević, predsednik žirija, Snežana Pisarić Milić
(II nagrada),  Jelena Kujundžić (I nagrada), i Dragan Jakovljević,
član žirija i urednik SNN - Budimpešta, januar  2012.

  
 Preko noći postao sam pas lutalica. Tešim se, ta, nisam jedini, ima nas ovakvih jadnih na sve strane. Et', sad' svako pod ovom kapom nebeskom ima pravo da me pljune, šutne, ili da baci kamen za mnom. Može i da me se plaši, i to,da! Što da ne? A tek to, što mi je još na vratu lanac kao znak pripadnosti,budi sumnju i strah od mene. Pa, preziru me još više,  jer sam to, pretpostavljaju i zaslužio da budem.
     Zanemeo sam  od iznenadjenja. Pa ne verujem sopstvenim ušima, mada mi je sluh uvek bio besprekoran,  da je kapija škljocnula i da je taj zvuk znak sigurnog  kraja. Da taj ključ niko ne sme dotaći i bravu za mene  otključati.


     Zanimljivo je to, da se niko nikada nije zapitao kako ću se snaći, hoću li preživeti, hoće li mi neko pružiti da jedem ili ću morati sam tražiti. Hoću li znati oteti ili braniti svoje, ako neko drugi zgrabi ispred mene. A otimali su mi i još uvek to rade.  Stvarno, niko me nikada nije zapitao.
      A da li sam nekad poželeo da se vratim? I da jesam, kapija bi bila uredno zaključana. I to, samo za mene. Niko se nije pobunio kada sam sa druge strane ulice gledao kako se ulazi i izlazi na toj istoj kapiji. Kako se raširenih ruku dočekuje i sa suzama ispraća. A ja stojim i gledam ono što se nekad zvalo moj dom, a rana na duši  se otvorila pa ne zarasta,  i ne mogu da se setim kako mi je stvarno tamo bilo, koliko je bilo dobro ili ne. Sve je ostalo u magli zbog šoka od tog iznenadnog i nepovratnog izlaska na kapiju i tog jezivog zvuka ključa u bravi koji mi tako, nekad, i u san dodje nepozvan.
     A kapija je previsoka, i  ne može se kroz nju ni pogledati. Ni da se podsetiš  ne možes. Možda bi se tako i prisetio šta sam to uradio, šta  zgrešio pa sam se našao na ulici, prepušten drugima na milost i nemilost. Ne možeš čak više ni da vidiš lice ključaru tvog života, pa da pokušaš uhvatiti onaj titraj na licu što pokazuje grižu savest, ako je uopšte ima. Ma, što sebe lažem, znam da je nema.
     Evo,skinuo sam lančić sa inicijalima, ali je opet trag ostao. Ostao u ponašanju. Ne znam da lajem, ni da ujedam, a još uvek poskakujem od sreće kada ugledam poznato lice ili mi se samo učini poznatim ili dobronamernim. Stvarno se trudim da ne vidim  nelagodu i pitanje u tudjim očima na koje ni sam ne znam odgovor.
     Pa dobro, ima mnogo pasa lutalica, nisam sam. I nisam više. Mada, ne znam zašto,  pogled  ne mogu odvojiti  od onih koji svoje pse čuvaju sa ljubavlju.  Tamo gde je ljubav obostrana,gde se raduje kada se izlazi u šetnju i zna se, o, a da li to iko može sa sigurnošću znati, da brava neće škljocnuti kao što je za mnom. Znao sam, osećao sam,  da žele da odem. Ali, nisam znao da me više neće poželeti ni videti.
     Zato ponekad, nedeljom i praznicima, idem ovim putem sam, i neka me niko ne pita što glavu ne dižem, ili,  zašto mi je pogled prikovan u neku daleku tačku, tamo negde ispred.
     I to što se još uvek ponekad  zapitam šta sam to loše uradio, davno mi je rečeno. Nisam ništa! A i ako jesam, ništa nije toliko loše da je neoprostivo, da moje lutanje bude jedino rešenje.
     Više nikada neću ići onom ulicom, niti ću stajati na poznatoj kapiji.Više nikada neću okusiti ona jela, ej, ne spremaju se ona za mene. Sada imam novi dom, na koji se još uvek navikavam.
     Pitaju me zašto imam tužan pogled, a ja sve ubedjujem da sam od te sorte, eto,  koja tako tužno gleda. I da, baš volim što sam sam, jer je to jedini pouzdani znak da sam odrastao.  I da, još samo to, ničija ljubav meni ne treba da bih preživeo. Volim  ja sam sebe. Bar pokušavam da volim. Samo, ako nekada odem sam niz sokak, ne pratite me, pustite me, ne pitajte me kuda idem, jer volim gledati mlade štence kako se veselo igraju.
      Ne pitajte me ni zašto ne tražim više nikoga, ne dozivam. Zato što na moj lavež niko neće dotrčati, niko repom mahnuti. Ne znam zašto, kada zaspem na toplom betonu i dok Sunce obasjava moje telo, kroz san iznova čujem zvuk ključa u bravi. I žao mi što nisam znao  da će tako biti, mada sam naslućivao,  pa da sam se oprostio sa svim stvarima koje sam doticao. Mogao sam ih spakovati kao uspemene i staviti u zavežljaj,  pa o štap, i nekako bih, siguran sam,  mirnije pošao u svet. Ovako, ni štapa ni zavežljaja. Samo, trag na vratu i tuga u očima je sva moja imovina, sve što sam poneo onog dana kada je brava zauvek škljocnula.
       Evo i danas, a baš me to sve užasno nervira, jer ne znam zašto mi se to više dešava,dobijem želju da prodjem starom ulicom, samo njom. Na onu kapiju više ne želim ulaziti, ali se bojim da bi mogli pomisliti da idem tuda, da bi me neko primetio i pozvao. Bez potrebe će se uplašiti, pa je dva puta zaključati. Za svaki slučaj, što je sigurno   -  sigurno.Stvarno, ja ne  bih nikoga da plašim. Ma,  nisam vam ja od te sorte!
       A ne znam ni kako bih se maskirao da me ne prepoznaju. Ne trebaju oni meni tamo,ja sam sebi trebam tamo. Hteo bih da od pocepanih delova života sklopim mozaik,pa da od njih kao od polupanog ogledala napravim novo. Sa koje god strane pogledaš vidiš neko novo lice, ali ni jedno nije pravo. Ne može ni biti, jer je ono pravo nestalo onog trenutka kada mi je ispalo iz ruku i puklo, to jest, kada je brava škljocnula, a  kapija za mnom zaključana samo jednom, ali za sva vremena.

Snežana Pisarić Milić

 A NOME DI TUTTI (CANI) RANDAGI

Durante la notte sono diventato un cane randagio. Mi conforto, non sono l’unico: ce ne siamo di così poveri dappertutto! E adesso tutti hanno il diritto si sputarmi, prendermi a calci e tirare le pietre, oppure di temermi, perché no! Avere una catena al collo come segno distintivo provoca sospetto e paura. Mi disprezzano ancora di più; me lo merito rimasi senza parole per la sorpresa. Bhè, non credo alle mie orecchie. Ma il mio udito era sempre impeccabile. Il cancello si è chiuso e questo rumore significa sicuro “Fine”.Queste chiavi non le può toccare nessuno. Nessuno può aprirmi la porta. Mi stupisco come nessuno si chieda come faccio a sopravvivere,  chi mi dà da mangiare o chi possa chiederlo. Saprò rubare qualcosa per sopravvivere o difendere le mie cose se qualcuno me le vuol portare via. Ci hanno provato e continuano a farlo. Davvero nessuno mi ha mai chiesto. E se un giorno volessi ritornare il cancello sarebbe comunque chiuso! Solo per me. Nessuno si lamentava quando guardavo dall’altra parte della strada chi entrava e usciva da quel cancello. Quelli che venivano accolti a braccia aperte e accompagnati da lacrime quando se ne andavano. E io fermo a guardare quella che un tempo era la mia casa, una ferita profonda all’anima che non guarisce e non riuscire a ricordare se sono stato bravo o meno. Tutto ciò rimase nella nebbia tra lo shock di questa irreversibile uscita dal cancella e il raccapricciante suono della chiave nella serratura che a volte mi viene in sogno. Il cancello è troppo alto e non riesco a vedere oltre. Non riesco neanche a ricordare cosa ho fatto di male per meritare tutto ciò. Che colpa ho per trovarmi qui, in mezzo alla strada, in balìa della grazia o spietatezza delle persone. Non posso neanche vedere in faccia il fautore del mio destino, né vedere se ha coscienza o meno. Perché mentire a me stesso: so che non ce l’ha! Mi sono strappato il collare con le iniziali, ma lo sento ancora addosso. È parte di me ormai. Non riesco ad abbaiare, a mordere, e ancora salto di gioia quando vedo un volto che conosco o mi sembra di conoscerlo. Ignoro lo sguardo della gente pieno di compassione per la mia situazione. Non sono l’unico cane randagio e non capisco perché. Non riesco a distogliere lo sguardo da coloro che trattano i loro cani con amore, un amore reciproco che si vede quando vanno in giro a passeggio: è certo che per loro il cancello non verrà mai chiuso! Avvertivo che mi volevano cacciare, ma non pensavo che non volevano vedermi mai più. A volte la domenica o nei giorni festivi passo da quella strada e nessuno si domanda perché non alzo la testa e perché fisso continuamente un punto in lontananza. E ancora mi chiedo che cosa ho fatto di male. Niente! E se solo avessi fatto qualcosa è davvero tanto grave e imperdonabile da rendermi un vagabondo? No, non passerò più da quella strada, non mi fermerò più davanti a quella porta e non mangierò più quel cibo preparato per me. Ora ho una nuova casa a cui devo abituarmi.Tutti mi chiedono perché ho lo sguardo così triste e io cerco di convincerli rispondendo che sono fatto così. Questa è la dimostrazione che sono cresciuto. No ho bisogno dell’amore di nessuno per sopravvivere: mi amo da solo, o almeno ci provo!  Se cammino solo per la strada non seguitemi, non chiedetemi dove vado; amo guardare i cuccioli che giocano felicemente. Non chiedetemi nemmeno perché non cerco più a nessuno. Al mio abbaiare non verrà comunque nessuno. Non so perché quando mi addormento sul cemento caldo mentre il sole mi riscalda il corpo, in sogno sento ancora il rumore di quelle chiavi. Se avessi saputo di dover andarmene, avrei salutato tutte le mie cose. Potevo portare tutto con me e andarmene tranquillamente. Adesso non mi è rimasto nulla. Solo un segno sul collo e la tristezza negli occhi: è tutto ciò che ho. Oggi mi sento nervoso perché non capisco come mai sia successo tutto questo. Desidero ancora passare da quella strada ma senza entrare da quel cancello. Ho paura che pensano che voglia ritornare. Ma non devono temere questo. non so nemmeno come potermi mascherare per non farmi riconoscere. Non ho bisogno di loro, ma solo di me stesso. Vorrei raccogliere i pezzi sparsi della mia vita in un mosaico e costruirne una nuova. Da qualunque lato si osserva si vede sempre una faccia nuova, ma nessuno è quella vera. Quella vera è sparita quando quella serratura è scattata e la porta si è chiusa per sempre.

Prevod na italijanski:
Vesna Ansev


Piszárity-Mility Sznezsana

Az összes hajléktalan (kutya) nevében

Ez az elbeszélés második helyezést kapott a „Milován Vidákovity” Szerb hetilap irodalmi pályázatán

       Szinte egy éjszakán át, kóbor kutya lettem. Azzal vígasztalom magamat, hogy nem vagyok egyedül, vannak még ilyen nyomorultak mindenfele. S éppen ezért, e csillagos ég alatt mindenkinek joga van megköpdösnie, megrugdosnia, kővel megdobálnia. Ó, igen! Vannak olyanok is akik félnek tőlem! Miért ne? Főleg azért mert a nyakamon a valakihez való hozzátartozás jeleként lánc lóg, amely gyanakvást, félelmet vált ki az emberekben. Ezért méginkább megvetnek, mert az vagyok ami vagyok, mert feltételezik hogy ezt érdemlem.
       Elnémultam a meglepetéstől, s nem hittem saját füleimnek, habár hallásom mindig kitűnő volt, amikor a biztos vég jeleként a kapukulcs nyikorgását hallottam magam mögött. Azt a kulcsot senki sem meri megérinteni hogy számomra kinyissa a zárat.
       Az egész dologban az a legérdekesebb, hogy senki sem gondolt arra, hogyan fogom én föltalálni magam, ad-e valaki enni, vagy koldulni kényszerülök. Egyáltalán túlélem-e a nehézségeket. Leszek-e annyira élelmes hogy lopjak, vagy megvédjem amim van, ha valaki megpróbálja azt tőlem elvenni. Ó, igen. Megloptak, s még ma is ezt teszik. Valójában ezekről a dolgokról senki sem tett fel nekem egyetlenegy kérdést sem.
       Volt-e olyan pillanat, amikor szerettem volna visszatérni? Ha volt is, a kapu rendesen be volt zárva. Mégpedig, csak számomra. Senkit sem zavarta amikor az utca másik oldaláról néztem hogyan mennek egyesek ki-be ugyanazon a kapun. Hogyan várják őket széttárt karokkal és sírva lesznek kikísérve. Ennek ellenére én állok és nézem a helyet amelyet valaha házamnak hívtak, s lelkemen kinyílt a seb amely nem bir begyógyulni, és nem tudok visszaemlékezni hogy valójában hogyanis éreztem én ott magam, mennyire volt jó vagy sem. A sokktól amit átéltem, úgy tűnik mintha mindent eltakart a köd, attól a váratlan visszanemtérő pillanattól, amikor kiléptem a kapun, s attól a borzasztó kulcszajtól melynek reccsenését hallottam a zárban, s mely néha még most is álmomba hivatlanul visszatér.

       A kapu túl magas, s nem lehet rajta átlátni. Még visszaemlékezni sem lehetséges. Lehet hogy akkor eszembe jutna mit tettem, mit vétettem, amikor átadva magam mások könyörületének és könyörtelenségének az utcán találtam magam. Sőt arcát sem láthatod életed kulcsárának, hogy ellesd arcrezgését amely elárulja lelkiismeretfurdalását, ha egyáltalán van neki. Nem is tudom miért próbálom erről magamat meggyőzni hisz tudom, hogy ez nála nem létezik.
       Nos nyakamról ugyan levettem láncomat, amelyen bele vannak vésve nevem kezdőbetűi, de a helye nyoma ott maradt. Sőt leginkább nyomot hagyott viselkedésemben. Nem tudok ugatni, sem harapni, de még mindig örömömet mutatom ha ismert arcot látok, vagy ha csak ismerősnek vagy jóakaratúnak tűnik valaki. Igazán törekszem, hogy ne lássam ha valaki kellemetlenül érzi magát, s hogy ne lássam más szemében azokat a kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ.
       Hát jó. Sok a hajléktalan kutya, nem vagyok egyedül. Már, nem vagyok egyedül. Habár, nem tudom miért, tekintetemet nem tudom levenni azokról, akik kutyáikat  nagy szeretettel halmozzák el. Ott, ahol a szeretet kölcsönös, ahol mindkét fél örül ha sétálni indulnak, ahol tudják,-de valójában ki lehet egészen biztos abban,- hogy a zárban a kulcs nem fog megreccsenni mint mögöttem. Tudtam, éreztem, hogy szeretnék hogy elmenjek. Csak egyet nem tudtam, hogy látni sem akarnak soha többé.
       Ezért néha vasárnap vagy ünnepnapkor, végigmegyek ezen az utcán egyedül, de senki se kérdezze miért nem emelem föl a fejemet, vagy miért szegeztem tekintetemet valahová magam elé, egy távoli pontra.
       Régóta tudom, habár még manapság is felteszem magamnak a kérdést: „ Mi rosszat tettem? Semmit! De ha mégis, semmi sem olyan rossz, hogy ne lehessen megbocsájtani, hogy arra amit tettem, bolyongásom az egyetlen megoldás.
       Soha többé nem fogok végigmenni azon az utcán, se megállni az ismert kapu alatt. Soha többé nem fogom megkóstolni azokat az eledeleket, hja, nem számomra készítik őket. Most új otthonom van, melyre még mindig szoktatom magamat.
       Sokan kérdezik miért szomorú a tekintetem. Mindenkit azzal próbálok meggyőzni, hogy ilyen a fajtám, mely ilyen szomorúan néz, és hogy igenis örülök annak hogy egyedül vagyok, mert ez az egyetlen biztos jele felnőtté- válásomnak. Ja persze, had tegyem hozzá még ezt is, a túlélhetéshez nincs szükségem senki szeretetére. Én szeretem önmagamat. Legalábbis igyekszem szeretni. Csak ha néha nekiindulok egyedül az utcának, ne kísérjen senki, hagyjatok békén, ne kérdezzétek hova megyek, mert szeretem nézni a fiatal kutyakölyköket ahogy jókedvűen játszanak.
       Ne kérdezzétek miért nem keresek és hívogatok senkit. Azért mert az én ugatásomra senki sem fog ideszaladni, sem farkával mozdulni. Nem tudom miért, amikor a meleg betonon elalszom, s míg a nap sugarai melengetik testemet, álmomban újra hallom a kapukulcs reccsenését a zárban. És sajnálom, hogy nem tudtam hogy így lesz, igazhogy sejtettem, de bár elköszöntem volna mindentől amit megérintettem. Összepakolhattam volna emlékül őket, s göngyölegbe kötve botra akasztva biztosan könnyebben és nyugodtabban indultam volna világgá. Így nincs se botom se motyóm. Az összes vagyonom csak a láncnyom a nyakamon és a bánat a szememben. Mindaz amit azon a napon magammal vittem amikor a zár örökre megreccsent.
       Ehol ni, ma is,- már mindez borzasztóan idegesít, mert nem tudom miért történik még mindig mindez velem,- újra megjelenik a vágy, hogy végigmenjek a régi utcán:- csak azon. Azon a kapun többé nem kívánok átlépni, azomban attól félek hogy valaki azt hiheti azért járok errefelé, hogy észrevegyen és behívjon.  Szükség nélkül meg fog ijedni, s kétszer rázárja a kaput. Mindenesetre, ami biztos az biztos. Valójában, én senkit sem akarok megijeszteni. Hisz nem ahhoz a fajtához tartozom!
       Nem is tudom hogyan maszkírozzam magam hogy ne ismerjenek fel. Azok ott nekem nem kellenek. Csak én kellek önmagamnak. Szeretnék mozaikot összerakni az élet elszaggatott részeiből, s belőlűk  mint egy összetört tükörből újat csinálni. Bármely oldalról nézed, új arcot látsz, de egy sem az igazi. Nem is lehet, hiszen az igazi eltünt abban a pillanatban amikor kiesett a kezemből s megrepedt, azaz, amikor a zár megreccsent, s mögöttem a kaput bezárták, igaz ugyan hogy csak egyszer fordult a kulcs, de mindörökre.


 Fordítás: Evgyenity Szpomenka

In the name of all stray dogs

The second place story on the literary competition “Milovan Vidakovic”

I have become a stray dog overnight. The only comfort I have is that I am not the only one. There are others like me everywhere. Well, now everyone under the blue sky has got the right to spit on me, to kick me, or to throw a stone at me. And they can get scared of me, and yes! Why not? Even there is a chain around my neck as a sign of belonging. It awakes suspicion and fear in me.  Well, they hate me for what I am, assuming I have deserved to be homeless.
Out of shock, I cannot speak. I can’t believe my ears, though they have always served me impeccably that the gate has closed and that is the sign of certain end. It is clear now that nobody can reach the lock and set me free.
Interesting though, nobody never asked me how will I manage, will I survive, will I be given to eat or do I have to manage myself. Will I be able to snatch or defend my own food if somebody takes it away from me? Rest assured they have managed to steal it and they still do. Certainly, nobody has ever asked me about this.
Have I ever wondered about going back? Even if I have, the gate would have been properly locked. It is locked, just because of me. Nobody ever made any fuss about me watching from the other side of the street everyone coming out and going in through that gate. Most of the welcomes are generous and the goodbyes are followed by tears falling. And I am sitting and watching that it used to be my home, and the scar in my soul has opened and can’t grow together. I can’t remember how I used to feel there, how good or not it used to be.  Everything else is in the mist from the sudden and irrevocable leaving behind that gate with the creepy sound of the key turning into the lock, which, sometimes, hunts my dreams uninvited.
The gate is too high and I can’t see through it. You can’t even remember how it was. Maybe this way you could remember what you did wrong which resulted me being on the streets, left at the mercy of others. You can’t even see the key holder of your life while trying to catch a glimpse of conscience, if any. Why lying to myself, I know there is none.
Here, I took off the chain with my initials on it, though there is a mark left. I am still in my old manners, I can’t bark, can’t bite, I still jump around when I see a familiar face or at least I think he or she is, or looks goodhearted. Trying hard not to notice any discomfort or questions in others’ eyes to which even I don’t know the answer.
Well, it is all right, there are other stray dogs. I am not the only one. I am not any longer. Though I don’t know why I can’t but stand looking at others caring for their dogs with love. Where love is mutual, where joy is when gone for a walk, and you know, but does anybody know with great certainty that the lock won’t turn, just as it did after me. I knew it, I could feel it that they want me to leave. Though I didn’t know that they would not fancy me or want to see me anymore.
So, sometimes, I would go out on Sundays and on holidays on this road, not bothering if they see how I don’t raise my head, or why is my face nailed to a distant point somewhere far up ahead.
And this thing, when I still wonder what I did wrong, it’s all been said before. I haven’t done anything! Even if I did, nothing is that bad to be unforgivable and me being on the streets as a result.
I will never go down that street nor stay at that well-known gate. Oh, and I will never taste that food, they are not made for me. I have got a new home, and I am trying to get used to it.
Everybody keeps asking me why I have this sad look and I try to convince them that this is my kind, who looks sad. And yet, I love to be alone because this is the only true sign of adulthood. And just one more thing, don’t need anybody’s love to survive. I love myself. At least I try. The thing is, when I walk alone in an alley, don’t ask me, and let me be, because I love to watch puppies playing happily.
Don’t even ask me why I am not looking for anyone nor call anyone. It is because nobody hurries or moves to my barking. Don’t know why, while I’m lying on the warm concrete warned by the sun, can still hear the key turning in that lock. Even though I have suspected, I am sorry I did not say goodbye to the things I knew. I should have packed them into a linen sheet as memories, hang them on a stick and leave to the world, somehow, with greater comfort. This way there’s no linen or stick. The only things that I got are my sign on my neck and the sorrow in my eyes, all that I could have taken when the key turned forever in that lock.
 And this thing today, it drives me crazy, and don’t know why it keeps happening to me, namely I have this desire to walk on my old street, just that street. I don’t want to enter that gate again but I’m afraid somebody would think that I am going there only to be called in again. They will get frightened for no reason and turn the key twice in the lock. To be certain – what’s safe is safe. I really would not want to scare anyone. Oh, I am not that kind!
Then again, not to recognize me, I would not know how to cover myself. I don’t need them over there, I just need myself. I’d put together the broken pieces of my life into a collage thus making a new one like a mirror from broken glasses. No matter the point of view, you see a new face but never the old true one. It can never be, as the original one disappeared the moment it fell out of my hand and broke, when the lock clicked and the gate closed after me just once and for all.

Prevod: Šandor Sabo



                                                             Au nom de tous les chiens errants.,

Pendant la nuit je suis devenu chien errant.Je me console , de n etre pas le seul ,  de tels  miserables il y en a partout. Maintenant , voyez-vous   tout le monde peut se permettre   de me cracher dessus , de me donner un coup de pied , ou de jeter un caillou  dans ma direction.Il peut  avoir peur de moi, ca aussi! Pourquoi pas?En plus ,  la chaine autour de mon cou signe d appartenance , lui  fait ressentir la crainte et le doute .Et ,il me  meprise encore plus , car il suppose que j ai merite d etre ce que je suis.

Je suis reste bouche baie ,surpris. Je ne croyais pas a mes propres oreilles  , bien que mon ouie etait toujours excellent , que la portail s etait fermee et que  le bruit produit par la clef dans  la serrure, representait   la fin definitive. Que personne ne pouvait toucher a cette clef  et  ouvrir avec la clef la porte.

Il est interessant, que personne ne s est jamais demande comment  j allais me debrouiller , comment j allais survivre ,  est-ce que quelqu un allait me donner a manger ou je devrais m en occuper tout seul.
Est-ce que je saurai  prendre a force ou defendre ma propriete. Bien qu  ils ont  su me la voler   et ils le font encore.Vraiment ,ils ne me l ont jamais demande .

Est-ce que j ai jamais voulu rentrer ? Meme que je l aurais voulu , le portail serait regulierement ferme a clef. Seulement pour moi.Personne n a remarque que  de l autre cote de la rue, je regardais les gens entrer  et sortir .La maniere avec laquelle devant ce meme portail on acceuille les gens les bras ouverts et on raccompagne les memes en pleurant . Et moi ,je suis la et je regarde  ce que avant s appellait ma demeure , et ma souffrance devient  plus intense   , et je ne peux pas me rappeller  vraiment  comment  c etait vivre la bas  , c etait bien ou  non.Tout est reste confus  a cause du choc  produit par mon depart de ce portail et du bruit epouvantable  de la clef dans la  serrure  , qui souvent me vient dans les reves .Mais le portail est trop haut et on ne peut rien voir. On ne peut pas meme se souvenir.Car ainsi j aurais pu me rappeler de ce que j avais fait , de ce qui a provoque mon depart  .On ne peut meme pas voir le visage de celui qui ferme le portail,pour au moins attraper cette expression qui pourrait vous montrer le regret, s il existait .
Mais , pourquoi je mens , je sais qu il n y en a pas.
Voila , j ai enleve ma chaine avec mes initiales, mais la trace est restee.Restee dans mon comportement.Je ne sais pas abboyer ,  ni mordre, mais je saute toujours de joie quand je vois un visage connu ou qui me semble connu ou de bonne intention.Je m efforce a ne pas remarquer l incommodite et la question dans le regard des autres   , a laquelle je ne sais ni moi seul repondre.

Oui, il y a beaucoup de chiens errants , je ne suis pas seul.Et je ne le suis plus. Bien que je ne sais pas pourquoi , je ne peux pas et de ne pas remaquer les gens qui garde leur chien avec amour. La bas ou l amour est mutuel , quand on se rejouit de sortir se promener et que l on sait que , oh, et est-ce que personne peut le savoir surement que la clef dans la serrure ne fera pas ce bruit, comme il s est passe avec moi.Je savais ,, je sentais  , qu ils voulaient que je parte.Mais ce que je ne savais pas c etait qu ils ne desireraient plus me revoir.
C est pourquoi , quelque fois , le dimanche ou durant les fetes , je suis ce chemin  seul , et que personne ne me demande pourquoi je ne souleve pas ma tete , ou pourquoi mon regard est fixe sur un point lointain , la bas quelque part devant.
Et quelle est la raison pour laquelle je me demande qu est-ce que j ai mal fait , on me l a dit il y a longtemps.
Je n ai rien fait ! Et meme si j avais fait quelque chose , rien est si impardonable  , pour que mon errance soit  la seule solution.
Je n irai jamais plus dans cette rue , et je ne resterai plus  jamais devant ce portail connu.plus jamais je ne gouterai ces repas , eh, on ne les prepare pas pour moi.Maintenant j ai une nouvelle demeure ,  a la quelle je m habitue encore.
On me demande pourquoi j ai le regard si triste , moi , je les persuade  que j appartiens a cette sorte , simplement qui ont  ce regard triste.Eh oui et j aime etre seul , car c est le seul  signe  que j ai grandi.Et que seulement ca ,  que je n ai besoin de personne  ni de l amour de personne pour survivre.Et que j aime moi-meme .Au moins j essaie de m aimer.Seulement , si desfois je prend le chemin connu le long de la rue , ne me suivez pas , laissez-moi , ne me demander pas ou je vais , car j aime regarder les chiots qui jouent gaiement.
Ne me demander meme pas pourquoi je ne cherche personne  , je n appelle personne. Parce que mon abboiement ne fera courir personne .Je ne sais pas pourquoi quand je m endors sur le beton chaud je  et lorsque le soleil chauffe mon corps , dans mon reve j entends de nouveau  le bruit de la clef dans la serrure.Et je regrette   de n avoir pas su que tout serait passe ainsi , bien que je l avais presenti,  et j aurais alors fait les adieux avec toutes les choses que javais touchees.J aurais pu les emballees et les emportees avec moi cela m aurait reconforte dans ce monde .De cette maniere  , Je n ai rien.Seulement  la trace  sur le  cou et la tristesse  dans  mon regard , c est toute ma propriete , c est tout ce que j ai emporte le jour ou la clef  s est tournee dans la serrure  pour toujours.
Voila aujourd hui meme ,  et cela m enerve beaucoup, car je ne sais pas pourquoi cela se deroule encore , j ai envie de passer par cette ancienne rue  , seulement  cette rue. Je n ai plus envie d entrer par ce portail , mais je crains qu on penserait que je le voudrait qu on me remarque et invite .Sans raison ils vont avoir peur et fermer a clef  deux fois le portail .Ce qui est sur , est sur.Vraiment , je ne veux pas faire peur a qui que ce soit.Je ne suis pas de cette sorte!
Et je ne sais pas comment je me deguiserais  pour qu on ne me reconaisse pas.Je n ai pas besoin d eux la bas, j ai besoin de soi meme la bas.Je voudrais faire un mosaique de tous ces fragments dechires de ma vie  , et a partir de ces morceaux brises refaire un nouveau miroir.De  n importe quel cote qu  on regarde on voit un nouveau visage , mais aucun n est le veritable visage.Il ne peut pas l etre , car il a disparu , ce moment  quand il m est glisse des mains et  s est brise , c est-a dire , le bruit de la clef dans la serrure , et le portail ferme a clef  une fois , mais pour toujours.
 
Prevod: Deva Hinić


 
Одлуке жирија за доделу награда на књижевном конкурсу Српских недељних новина из Будимпеште

Жири за доделу награда на књижевном конкурсу „Милован Видаковић“, за најбољу кратку причу, који су расписале Српске недељне новине из Будимпеште, једногласно је одлучио да прву награду додели Јелени Кујунџић из Мајура, за причу „Смрзнуто пуце“.
Друга награда припала је Снежани Писарић-Милић из Сомбора за п... ричу „У име свих (паса) луталица“, а трећа Боривоју Русу из Деске (Мађарска) за причу „Мали на салашу II – Чича“.